ösvény végén a délután
átül a Nap csontos bal térdére
fény játszik árnyékot
árnyék fényt velem
míg rámfeketül az esthomály
vásott gereblyék fényes fogai
borzolják a csonka mezsgyéket
féltett pázsitrét szénából ágyat vet
téli télvégi istállómelegért
s tisztások kucorgó kopaszsága
fésült fényohaj alá símul
munkagyökerű boglyák hívnak
s az arcra bronzráncokat satíroznak
és óriássá no az égig érő
fűfejű villák kemény szorítása
amint Nap szekerén terűt rak a székely
s maga is ráül
elbújik a dal
fölszikkad az ének
szénaszagösvények házakig érnek
haza indulnak a takarók
gyergyó szép orcája kiterítve
látni
a völgyben villanybrilliánsszemű
kökény kancák ügetnek felénk
ahogy apad az út
ahogy nyílik az éj
s ablakokká
fénnyé szelidülnek
mire hazáig érünk
