Ablakainkon s ajtóinkon kopog a kortárs fohász,
ima suttog, mint egykor anyánk hangján az altató.
Ki engedi be az egyszemélyes létbe?
Sátrat ver az ember szemén a könny,
láthatatlanul végig patakzik az orr vápáján,
barázdát vág az arc pergamenén.
Ki nem látja ezt az egyszemélyes létben?
Ilyen a kor, a hajnal, az alkony!
Megszűnnek az ég törvényei,
páncélján lyuk reped,
szakadt palástban mutatkozik Isten,
a tenyerek ima-gótikája elmerevedik,
gépies fohásszal szólunk, – kihez? –
szidva-könyörögve, szidva epedve,
szerelmet remélve megalázott gőgben,
a lélek görcsben,
a szomszéd kutyája
idegenként támad rád a kapuban.
Minden idők legjobbika,
jöjj el, ne hagyj el,
sakál karmain alvó fakírok
talán mégsem vagyunk.
