Kapcsolataink bonyolultsága megrendítően egyszerű.
Az öreg Pál lassan vezette Robit, a vizslát maga mellett. Az eb nehezen lépkedett, lassan, minden lépésnél megingott a dereka. Ősz, kifényesedett szőrét néha végignyalta a szája körül, ami szinte mindig nyitva volt, mert a mozgás folyamatos lihegéssel járt együtt nála. Fel- felnézett szomorú szemeivel, mintha megerősítést várna, hogy már nem mennek tovább, és végre lehemperedhet. Gazdája nem nézett rá vissza, csoszogva, lassan haladt a kutya mellett, vállai görnyedten himbálóztak rendszertelen léptei ütemére. A szája nyitva volt, nehezen szedte a levegőt, minden belégzésnél hangosan egészségtelenül sípolva.
Hamuszürke arcán kövér izzadtság cseppek csillogtak, közelről nézve, mint a nagyító, felnagyították a pórusait. Barázdált, borostás arcára fájdalom telepedett, mint állandó vendég, ami szinte felismerhetetlenné tette azok számára, akik a régmúltból ismerték. Volt még valami különös, sajátságos a tekintetében, egészen a megtört, barna szemek mélyén. Orvosok, vagy sokat tapasztalt ápolók ismerik csak fel ezt a tompa fényt, amikor a távozni készülő lélek még búcsúzóul visszatekint a sírgödör agyagos mélyéről utoljára, beletörődve a visszavonhatatlanba.
Megérkeztek végre a kapuhoz és imbolyogva megálltak. A férfi bizonytalanul nyomta meg a csengőt, kicsit reszkető kézzel, de röviden, illedelmesen. A halk berregésre idős úr nyitott ajtót, arcára rögtön mosoly ült ki.
- Szervusz, Pali! - üdvözölte, de ahogy belenézett az arcába, elkomorult.
- Szervusz, Gábor! - köszöntötte barátját kicsit rekedtesen, de határozottan.
Félreállt a kapuból, utat engedve, közben végigsimította a kutya hátát, csak úgy az ujjaival. Együtt sétáltak el a kertben a lugasig, ahol az árnyékban kényelmes székek álltak egy asztal körül. Az asztalon palackban vöröses színű bor állt, a lugason átszűrődő napsugarak sajátosan rózsaszínes árnyalatba burkolták a fényét. Komótosan, kényelmesen elhelyezkedtek a székeken, Gábor felemelte az üveget és töltött a ragyogóan tiszta poharakba.
- Kérni jöttem hozzád - mondta Pál, majd felemelte a borospoharat és aprót kortyolt a savanykás, de kellemesen hűs italból. A másik férfi elmosolyodott és csak annyit mondott:
- Bármit!
Lassan, erőlködve kezdett bele, hogy előadja a kérését, olyan emberek vonakodásával, akik az életben inkább adtak, és amikor kértek, vagy kaptak valamit, szörnyű zavarba kerültek.
- Tudod, Gabi, a doktornál voltam. Nagyon úgy tűnik, hogy a jövőt már csak napokban számolom. Itt ez a vén kutya - intett Robi felé, aki erre felnézett rá -, és nem szeretném, ha baja esne, amikor én már nem tudok gondoskodni róla. Kérlek, ha eljön az időm, vedd magadhoz! Ismered, nem lesz bajod vele, kicsi szeretgesd meg néha helyettem, mert hamarosan úgyis követni fog! Itt hagynám neked ma éjszakára, hogy megszokja a helyet, később így nem érezné magát idegenül itt. Holnap majd hazaviszem, mert nem szeretek nélküle lenni.
Gábor csak kurtán bólintott, mert a torkát valami szorongatta és félt, hogy megbicsaklik a hangja. Kortyolt inkább egy nagyot a borból, majd kimérten letette a poharat. Nagyot köszörült a torkán, majd megszólalt.
- Természetesen, hagyd itt nyugodtan Robit, és nagyon szívesen gondját is viselem, ha szükséges. Tudod, hogy szeretem. Szerintem túlságosan borúsan látod a jövőd!
Pál erre elmosolyodott és csak annyit szólt:
- Köszönöm!
Határozottan ráparancsolt a kutyára, aki azonnal engedelmeskedve Gábor lábához húzódott, bár kérdően nézett vissza. Az öreg Pál ekkor felállt, odament Robihoz és leguggolt. Végigcirógatta a fejét és a hátát, közben végig suttogott a fülébe csendes, megnyugtató és biztató szavakat. Lassan nyugodott meg szeretetének tárgya, lélegzése is szabályossá vált.
A kapuban kezet fogott a két idős férfi, Robi még búcsúzóul megnyalta gazdája kezét.
Gábor egész nap kényeztette Robit, aki szemmel láthatóan értékelte az igyekezetet, csak néha nézett vágyakozóan a kapu felé. Este a küszöb mellé puha pokrócot terített le, gondoskodva arról is, ha megszomjazna, legyen vize. Nehezen aludt el, teher volt a szívén és a lelke is sajgott.
Robi fájó szívvel feküdt a pokrócon, mint lényének egy része, úgy hiányzott a gazdája. Nagyokat szusszant és mélyen beszívta az éjszaka csábító, buja, meleg illatait. Elszunyókált, majd fel-felriadt nyugtalan álmából, amolyan félig éber állapotban hevert.
Hirtelen megérezve valamit felült, és fejét az ég felé fordítva panaszosan, szívet szaggatóan vonítani kezdett. Hosszan, elnyújtva, mint aki soha nem fogja abbahagyni, mert végérvényesen távozott egy lélek, a legszeretettebb lényből és belőle is kitépett egy darabot. Finom ösztöneivel megérezte az elmúlást és nem volt olyan erő, ami meg tudta volna vigasztalni. Úgy halkult, ahogy fogyott az ereje, ég felé fordított szemeiben lágy tűzzel ragyogtak vissza a csillagok. Végül már csak nyüszített, majd végtelen fáradtsággal leeresztette állát a pokrócra és még utoljára egyszer felnézett az égre. A nyári éjszaka messze ragyogó gyémántjai úgy hunytak ki a szemében, mint ahogy az élet távozott belőle vágtatva, vágyakozva gazdája után, akinek a teste ugyan otthon pihent, de a lelke már a végtelent kutatta.
Reggel Gábort a telefon ébresztette a hírrel, hogy a barátja elment. Felöltözött, és súlyos bánattal terhelve kilépett a házból. Azonnal látta, hogy a kutya nem él.
Hátraballagott az udvarban és kimért, darabos mozdulatokkal ásni kezdett egy árnyas sarokban, mert a barátság kötelezettségekkel is együtt jár. Szavát adta, hogy Robinak gondját viseli és ő ezen kívül másként már nem gondoskodhat róla. Este lett, mire eltemette Robit, fáradtan, kimerülten ült le a sírja mellett. Felnézett az égre és megakadt a tekintete két egymáshoz közel álló fényes csillagon.
Olyanok voltak, mint Pali és Robi, mert az életben is elválaszthatatlanok voltak.
Ekkor értette meg, hogy a barátság és a szeretet sokkal hatalmasabb úr, mint a halál, mert annak fittyet hányva kikezdhetetlenül és örökké létezik.
