Nyilvánvalóan nem feltétlenül mindig a hazánkban vagyunk otthon.
Kora nyári nap volt. A tehenek panaszosan, nyújtottan el-elbődültek a városszélen, a gyerekek az utcán játszottak, a háziasszonyok fehér ruhákat teregettek a napsütéses területen kifeszített kötélre. Az autószerelő műhelye már nyitva volt, ketten-hárman beszélgettek, míg egy öreg férfi megfontolt léptekkel igyekezett a kávézóba. A pék félmeztelenül állt a kemence előtt, lisztes kezét a kötényébe törölgette. A nagy, lombos fák aprókat biccentettek a szélben, árnyékuk simogatta a koptatott járdát.
Már három éve tartott a háború, de ide nem értek el a harcok. A megszállók küldtek ki néha egy adminisztrátort, de az inkább a beszolgáltatás mennyiségét ellenőrizte, fikarcnyit sem törődött a kisvárosiakkal.
A csöndes, langyos békét lövések hangjai tépték szét. Kézifegyverek szaggatott kattogása, és mélyebb hangú, kurta csattanások hallatszottak, egyelőre csak távolabbról. A nők azonnal beterelték a gyerekeket a házakba, a férfiak sietősre vették a lépteiket hazafelé. Az autószerelő műhely ajtaját behajtották, még a pék is becsukta a zsalugátereit. A polgármester, aki harmincas éveinek közepén járhatott, belehallgatott a csatazajba, és már tudta, mi történt. Az ellenállók pár kilométerre úttorlasz emeltek, és onnan lövöldöztek a megszállók konvojára.
Szerencsétlen hülyék – gondolta -, ezeket a torlaszokat percek alatt elfoglalják páncélozott járműveikkel a katonák, és csak megtorlást eredményez ez az esztelen lövöldözés.
Hamarosan elcsendesedett a csatazaj, és begördült a városkába három féllánctalpas csapatszállító. Harcok nyomai látszottak rajtuk, koszosak és félelmetesek voltak. Hangos csörömpöléssel álltak meg, és sisakos, álcaruhás katonák zúdultak le róluk. Zord arcúak mind, késpengényi szájuk összeszorítva, szemük vörös a kialvatlanságtól.
Az első páncélosból egy főhadnagy szállt ki, szétnézett, majd magához intette az őrmestert.
- Hozzák ide a fiút!
Két mogorva katona odalökdösött elé egy tizennégy év körüli fiút, akinek átvérzett a kötése a bal karján.
A zajra előjött a polgármester, levette a sapkáját a tiszt előtt.
- Ismeri ezt a kölyköt?- kérdezte meg a polgármestert a tiszt.
Kicsit habozott, ahogy a fiúra nézett, de a katona haragosan összevont szemébe nézett és azt mondta.
- Ismerem. A keresztfiam.
- Hozza ide az apját!
Pár perc múlva egy középkorú férfival tért vissza a polgármester. A férfi riadtan tekintett a fiára, majd a katonákra.
A tiszt odalépett a férfi elé, a szemébe nézett hosszan, majd nyitott tenyérrel hatalmas pofont adott neki.
-Hogy vigyáz maga a gyerekére?- kérdezte. - Elengedi banditának ezt a kölyköt? A torlasznál fogtuk el, lövöldözött a katonáimra. Remélem, tudja, hogy minden fegyveres civilt agyon kell lövetnem?
A férfi nem szólt semmit, csak elsápadt.
- Nem lövetem agyon, én nem harcolok gyerekek ellen. Először vigye orvoshoz, mert megsebesült. Annyit mondok, ha még egyszer a kölyök a szemem elé kerül, magát lövetem le!
A tiszt a polgármesterhez fordult és annyit mondott:
- Tankolják fel a járműveimet!
Hamarosan hordókat gurítottak elő, és megkezdték az üzemanyag áttöltését.
A polgármester odaállt a tiszt elé:
- Kérem, ebédeljen velünk!
A katona meglepődött, majd kimérten bólintott. Szokatlan gesztus volt ez a meghívás.
A megszállók elvették, amit akartak, nem kértek semmire engedélyt, és nem is hívták meg őket semmire.
A lakásban a polgármester bemutatta a feleségét és egy gyönyörű, fiatal nőt, az unokahúgát. A főhadnagy meglepődött, főleg, hogy a nő rámosolygott. Tudta, azért ilyen kedvesek vele, mert megkímélte a fiút. Szótlanul ettek, majd az ebéd végén a tiszt kissé kínosan érezvén magát rövid időre kiment. Élelmiszerekkel tért vissza, amit a házigazdának adott. Egy kis csomaggal odament a szép, fiatal nőhöz és átadta neki, majd meghajolt.
- Kérem, fogadja el tőlem, valódi parfüm.
A nő elpirult, szabadkozott, de a válasz megdöbbentette.
- A feleségemnek szántam, de az önök repülői lebombázták a lakásomat és meghalt.
Elfelhősödött a tekintete, de a hangja nem csuklott el. A nő átvette a kis csomagot, kicsit belefeledkezett a borostás, nyúzott, de jóképű férfiarcba, aztán válaszolt.
- Jöjjön vissza a háború után!
A férfi meglepődött, majd elmosolyodott:
- Ha életben leszek, visszajövök!
Udvariasan elköszönt, kinn az emberei közben végeztek a tankolással. Beszállt a járműbe, és búcsúzóul még intett, majd kigördültek.
Két év múlva vége lett a harcoknak, kiebrudalták a megszállókat. A nő néha gondolt még a helyes katonára, de mivel nem tűnt fel, azt hitte, elesett.
Kora este érkezett meg, civilben, sebesülésből lábadozva. Bekopogott a polgármester házába, aki meleg kézszorítással üdvözölte. A fiatal nő elészaladt, a nyakába borult, és megcsókolta.
A legyőzött hadsereg volt tisztje magához szorította a bájos jelenséget, és most először érezte azt, hogy vége a háborúnak, és ő ugyan egy idegen országban, volt ellenségei földjén, de hazaért.
