.jpg)
Van, amikor kell valaki, hogy kísérjen,
és fogja a kezed.
Ősz hajú, kopott arcú férfi lépkedett ráérősen a járdán. Furcsán szorított a mellkasa, kevés levegőt kapott, de ez már nem volt újdonság számára.
Megállt szusszanni egyet a kedvenc kocsmája előtt a késő délutáni napsütésben, aztán fellépkedett azon a három lépcsőfokon, amelyek már több száz lépését őrizték. Benn a csöndes kocsmazajban otthon érezte magát. Nem volt családja, itt már minden rezdülését ismerték. A pultnál kért egy konyakot, miután köszönés gyanánt intett mindenkinek, majd leült egy üres asztalhoz. Nem zavarták meg, tudták, ilyenkor egyedül szeretne maradni. Aprókat kortyolt az italból, csökkentette a nyomást a mellén és az íze is jólesett. Vissza- visszarévedt a múltjába, kavargó fájdalmak, örömök, maga az élet borzolta végig az érzékeit egy fuvallattal és a végén az Ő képe jelent meg kivetítve a retinájára. Az arcán a ráncok között megcsillant egy kis mosoly, mert bár fájt emlékezni, de jól esett. Sok ősz szállal és mély barázdával korábban valahogy azt a lányt a véletlen az útjába sodorta. A múlt pillangói szétrepültek benne és visszarévedt a tarka kavalkád szárnyain. Gyönyörű esküvő volt, imádta. Nem sokáig lehettek együtt, még mindig hallotta az orvos részvéttel teli mondatait, ahogy a hírt közölte. A lány képe, aki a felesége volt, mindörökké megmarad benne. Mostanában megint gyakran villan fel benne gyönyörű arca, pedig sok éve történt, hogy a vak végzet elhurcolta magával, és azóta egyedül él. Nem bízik, nem remél, nem szeret és nem gyűlöl, csak él és minden idegszálával kapaszkodik a hitbe, hogy szeretett kedvesével találkozhat még.
Sajgó gondolatai úgy szőtték át teste minden pontját, mint a pókháló és ő kitárta a lelkét a múltnak, egyszerűen, minden hiúság nélkül.
Valami koppant, ez visszarántotta a valóságba, a hideg, füstszagú kocsma- jelenbe.
Egy vékony arcú, meghatározhatatlan korú férfi húzta ki vele szemben a széket és könnyed mozdulattal leült. Már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, de ekkor az idegen halkan, mégis érthetően beszélni kezdett. Az utóbbi percek szinte minden rezdülését, gondolatát elsorolta, személytelenül, de olyan pontosan, hogy beleborzongott. Mikor elhallgatott, a megdöbbenéstől alig találta a hangját, ezért csak rekedten, suttogva ennyit tudott mondani:
- Ki vagy te?
Figyelmesen várta a választ, de a keskeny, határozott ajak nem mozdult, csak az átható, borzongató, de érzelemmentes tekint állta a pillantását rezzenetlenül. Mint a villámfény, úgy söpört át rajta a felismerés, nem érzett félelmet, csak megkönnyebbülést és kíváncsiságot.
- Kívánhatsz valamit mára, azért jöttem, hogy teljesítsem! A Kísérő vagyok. – hangzott fel a kellemes bariton, majd kezével gyöngéden, lazán, hűvösen megérintette a még mindig döbbenten ülő alakot.
- Aztán együtt megyek veled, ameddig csak akarod!- tekintetében a bársony és az acél úgy ötvöződött, mint a puha aranyfoglalatba ágyazott legkeményebb gyémánt.
Hirtelen nem tudott megszólalni, majd önkéntelenül, kissé rekedtesen bukott ki belőle a szerelem, a vágyakozás és a remény.
- Őt add nekem!
A markáns, kékacél tekintetű erre megnyugtatóan mosolygott.
- Tudtam, hogy ezt fogod kérni. Gyere velem, és megmutatom neked Őt, akit elveszítettél!
A férfi felállt és elindult az ajtó felé. Merev tagokkal lépkedett, nem köszönve senkinek, halkan tette be az ajtót. A könnyed járásút súlyos léptekkel követte és a parkban, egy pad mellet megálltak.
- Ülj le! - mondta biztatóan, mint egy bizalmas barát, majd leguggolt elé és megfogta a kezét.- Semmit nem kell tenned, csak nézz a szemembe! – mondta és tekintetük találkozott.
Egy pillanat alatt otthon találta magát az ágyban, és fejét a felesége hajába fúrta. Mélyen beszívta a régen érzett, kellemes illatot, és finoman megérintette az olyan ismerős, de már nagyon régen nem látott alakot. Annyira meghitt, békés volt az érzés, hogy azonnal mélyen elmerült benne. Elöntötte a gyöngédség, a szeretet, kissé felemelkedett, nézte az alvó káprázatot és képtelen volt betelni vele. Hosszú idő után, megmoccant a felesége, felvillantak lelkének tengerzöld smaragdjai és találkoztak az ő égszínkék tekintetével.
- Nagyon régen várlak már! - majd a legragyogóbb mosoly suhant át az arcán, amit valaha látott és érzékien, hosszan megcsókolta.
- Ideje indulnunk! – lebbent fel könnyedén az ágyból, és ahogy felkelt, hívogatóan nyújtotta felé a karját. Megfogta a felkínált kezet, és ráérősen, lassan andalogva útra keltek. Hirtelen a Kísérő toppant melléjük, barátságosan intett és megkérdezte:
- Veletek menjek?
Belenézett a markáns férfiarcba, és átölelve a gyönyörű teremtést, akit nem rég kapott vissza, lassan megrázta a fejét:
- Köszönöm, nem! Látod, van már kísérőm. Segíts azoknak, akik egyedül kelnek útra, nekik nagyobb szükségük van rád!
A fejét elfordítva ismét belemélyedt a felesége szemeibe, és átölelve egymást, lassan folytatták útjukat. Sudáran, egyenesen állt még egy ideig és hosszan nézett utánuk, bár sok dolga lett volna, de megérintette ennek a téphetetlen szerelemnek az ereje. Egy pillanattal később a pad mellett megállt és látta, ott ült ahol hagyta, lehajtott fejjel nyitott, de már semmit nem látó szemekkel. Kicsit irigykedett, mert az élet nem lehetett az övék, de megkapták az örökkévalóságot. A felhők szétoszlottak és a meleg, reggeli napsugár végigsimította az ülő testet, hogy még egyszer, utoljára felmelegítse a már kihűlt, de még mindig izzó szerelemmel teli férfiszívet.
Eric Marienthal- Lost Without You
