Örökül
édesanyámtól kaptam,
hogy vigyázzak rá,
soha el ne hagyjam.
Édesanyám
nem csak szavakat adott,
de talpam alá földet is,
amelyen óvón állhatok.
Anyanyelvem olyan,
mint a sejtelmes mélység,
mint a fölénk boruló
véghetetlen kékség,
olyan áradóan illatos,
mint a kora nyári rét, a tisztás,
és olyan színes,
mint az álomkép villanás,
s patkó is, a szívembe sütve,
hogy velem dobogjon
mindig szerencséje.
Néha oly könnyű,
mint a szélben kavargó hópihe,
mely arcom lázrózsáját hűti le.
Néha, ha nyers a gondolat,
oly nehéz, mint a vaseke,
de akkor is, ha mar, gyötör,
sértése nyomán
az óriási bánat is
törpeként tündököl,
hisz csapongó,
mint a kamasz szerelem,
de soha, mégsem szertelen,
mert hordja a születés gyötrelmét,
a múlás kínját,
s a lelkünk minden áhítatát,
zsoltáros fohászát.
Néha úgy érzem, olyan ismerős,
mint az édes gyermekem.
Néha meg mindennap
csupa titok és rejtelem,
de mégis, mégis
csupa összhang és lüktető zene,
hogy érezzem, egy vagyok vele.
