Síró hang tépi fel
Arcomról
A fagyott könnyeket.
Magam siratva el,
Sajnálva hitvány lelkemet.
Ólomszürkét sző
A köd:
Fátylával, majd ő takar el.
Nem kell- e világból
Már semmi
- semmi sem-
Tudom,
Te felém nyújtod
Kezed,
Mert egyedül nehéz.
Nekem is nélküled
Én jó szóval sietek
Feléd kedvesem,
Lelkedbe vinni
megőrzött békémet.
Milliárdnyi ember él
A földön,
Érzőn, s kegyetlenül.
Legyünk mi: egy híd,
Ami e vad világ fölé feszül.
S, ha ez a szivárvány útja,
Hát legyen.
Ne nézz vissza!
Már a múlt romokban hever.
De itt belül
Egy új világ születik
a fény oltárán
csak a szeretet fénye izzik
lassan- lassan
fénnyé válunk mi is
