Menj át a magányos, vén hídon, amikor
e kies tájon társul szegődik az alkony,
amikor rézsút fog földet a napsugár
és sárkánynap tüzétől vöröslik a láthatár.
Majd inog, nyikorog a korhadt tákolmány
és beléd kopogja lassú lépteid nyomán
a félelmet, hogy elragad a gyors patak,
ha szú ette pallója alattad beszakad.
De te csak menj! A túlparton öreg fűz áll,
meséid őrzője, gyermekkori óriás.
Vízmosta gyökerén béka ül brekegve,
törzsén tücsök hangol, hegedűjén ciripelve.
Meseszép tájra érsz a rozzant hídon át.
Fűszálakon lepkék tánca, – egy csokor virág.
A végtelen bugyrot old halszagú nádban,
s földre hág a fény egy tétova holdsugárban.
Száradó széna illatát hordja széjjel
langy esti szellő a sárga pitypangos réten,
s az égen is csillagrét, távoli kéken
meg-megrezzenve a patak sodor vízében.
Július van és mint minden júliusban,
lüktet, zsibong a nyár szívedben, agyadban.
A karfára dőlve áhítattal állsz ott,
míg részeggé itatnak az édes illatok.
