Sírnak az öregedő alföldi fáink,
Siratják messze szálló magvukat,
Nem terem új hajtás e vidéken,
Nem fonják körül haldokló anyjukat.
Öreg nyárak és akácok állnak a szélben,
Mind, mind honfoglalói e tájnak,
S bár őseik megragadtak a sárban,
Most úgy mennek el fiaik, hogy fájnak,
Fájnak a görcseik, s széjjel szakadnak,
Magvukat vesztve könnyek közt zokognak,
Ma azt beszélik maguk közt,… még állva,
Nem jön már senki az alföldi tájra.
S én csak hallgatom alattuk járva, hogy
Sírnak, nyögnek, hajlanak majd törnek,
Százados életük adják át a rögnek,
Sírok velük, de sokan csak röhögnek.
