álmomban arcomhoz hajol,
szemhéjam barkával fedi.
Magadra maradsz, suttogja,
felmagzott fűre pergeti
tenger szirmát a barackfa,
s a tíz tő pünkösdi rózsa
elnyílik egyetlen éjjel.
Alkonyatok enyhe rúzsa:
pára gyöngyözik a füvön,
a betonon csigák csíkja.
Párnámon kuporog, virraszt,
magadra maradsz, ásítja.
Ne menj még, dongja egy darázs,
az űrt soha meg nem szokod,
a hintaágy tehetetlen
béna, a körtefa zokog –
Álmomban arcomhoz hajol,
szemhéjam szirmokkal fedi.)
