Hang búvik észrevétlenül elő.
Talán csak Szentivánéj-mélyi álmodás,
derengő holdvilág ölén ringó szapora szívű, tintakék, hatalmas óriás,
mi lusta nyújtózással ébred, s indul,
ez a monoton zaj,
ez a dörömbölés a mellkason,
roppant léptek törvényszerű zaja:
az éj követe jő az égszemű lélekért,
teremteni új távolt, összegyűrt világaink közé rekedt
közömbös, hűs tereink mozdulatlanná dermedt,
rég elvetélt fényét emelve űrnyi tenyerén a messzi csillagokig.
Emlékeimből kört rakok, tündérles épül az ébrenlét szűk határain.
Legömbölyített élek őriznek belül,
allúziók morajló csendje hord elém a szemhunyásnyi létben,
zsibongó gondolatom minden szegletén
sietve épülsz, óriássá látlak, zendülő idő köszön az elmúlásnak,
hiszen csak árny a csend.
