Ha már elfogy az út előlünk,
ha nem tudjuk, merre van előre,
ha már a májusi szikrázó fénytől
se kapunk jártányi erőre,
ha már botokká válnak
körülöttünk a zsenge ágak,
vadak lesnek ránk s minden
tüske csak visszafelé rángat,
ha a csillagokat is ellopják tőlünk
s a kenyeret kezünkből kiragadják —
csak a gondolat maradjon friss,
mint bolyban a szorgalmas hangyák.
Mert ha szólni tudunk még,
nem maradtunk szegények;
itt az is kincs, ha felhangzik
anyánk nyelvén egy ének ...
Majd csak a remény marad meg
s mellette mindennapi jármunk,
de ünnep az, ha kimondhatjuk
valamelyik gyönyörű álmunk
szabadságról és szeretetről
s aztán nagyot hallgatunk, mint a vének;
de az is ajándék, ha ezzel
legalább holnapig élek —
s ha a remény is már elhagy,
— nem simogatnak, nem vesznek ölbe —
a legszebb vágyakkal együtt zuhanunk
az anyanyelvből — az anyaföldbe.
