Nálunk naponta ingét vedli az ég -
azt mondják: már ilyen ez a világ
se zöld, se piros, kissé gyulladt, szürke, olyan,
mint az árnyak mögött kuporgó énem leginkább
mint öregedő kérges, tenyeremben a barázdák,
messzi futnak, egyenest az ég felé mutatnak benne a falubeli utcák
de esténként te csak emlékezz -
nézd, hogyan hajol föléd csillag és holdbeli tájarcom,
kinyújtóznak benne a piros-kék házak, míg lelkedben őrt állnak az út menti akácfák.
torkodban dadog a lélek és megszorul a szó:
hazát. házat. ennyit akartál?
