Ma olyan csöndes a rőt-arany ősz
bágyadtan játszik az ablak üvegén,
szobánk homályában hosszan elidőz,
hol ketten vagyunk: az emléked meg én.
Ránk néz, mosolyog, kacéran legyint,
örömtűz lobban csillogó szemén,
majd kacagása halkul, s búcsúcsókot hint,
mielőtt ágyát vetné a tar ágak hegyén.
