Jól érzem magam e völgyben. Ölel.
Állig emelt térddel fürkészem a jövőt.
A dombok csak foltok a függönyön.
Néhol szakadozott. Ott süt be a Nap.
Délelőtt. Délben Ő fürkészi az asztalt.
Ilyenkor a térdem alám kerül:
Uram, ne hagyd, hogy szégyent valljak!
Elviseltem egy fél napot emberül.
Engedd, hogy eképpen táplálkozzak.
Délután már én ölelem a völgyet.
Karjaim messzire nyúlnak.
Kitapinthatom a dombok arcát.
A dombok halántékán az erdőt.
Összeborzolnám azt is, mint mindent,
ha hozzáérek ... Mint a gyermek,
aki azt hiszi, anyja fölé nőtt. Tudom,
hogy látszat, de jólesik, hogy az alkony
velem is óriást játszat.
