Csillag-kazalban, a fejem fölött
a régi csillagot kerestem,
melyet bámultunk együtt, hajnalig,
régen-volt, gyönyörű szerelmem.
Énekem, mint mélyről szakadt sóhaj,
lelkemnek lázait idézi,
mint álmot, melyet őrzök, mert szökik,
múlt szerelmeim’ kíséri.
Ez csupán ábránd tudom, de őrzöm,
évek redőivel hűlt játék,
öncsalás és vigasztaló látszat,
hamis, csak karneváli érték.
Hiába várok, nem jön senki sem,
éjszakai álom is kerül,
megfoghatatlan már szirom kezed,
múlt emléke, ködben elmerül.
Milyen az élet, mindegy már nekem,
mint fagyos csillagok kihűltem,
hogyan ér véget az sem érdekel,
elfáradtam abban, hogy éltem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése