Egy könnycseppel szememben
iszom a hajnali csöndet,
idézem álmomat.
Befed egy nő keze,
karjában végre csönd lett,
megpihent szívem,
és zaklatott agyam,
éreztem, az asszony élet,
és nagyon kell,
mert őröl a magány,
s az idő halálra érlel.
Éveim, mondjátok, hová lettek?
Mondjátok el, mi az élet!
Én nem tudom, visszahúz az emlék,
az új érzésektől félek.
Félek a hazug,
hamis mosolytól,
mellyel ellökik szívemet,
játékból,
lányosan mórikálva,
hogy el ne vegyék kedvemet
a folytatástól,
amelyben élvezik,
ahogy a szegény eldobottat
a porból felveszem,
és a kezükbe teszem.
Nem tudom kinek, s hogyan mondjam el,
nekem ez férfi módra fáj,
így hal el a szó, törik meg a váll,
és végleg bezárul a száj.
(Nézem a szemedet,
rád bízhatom-e szívemet?
Kérlek, oltsd el
régen tikkasztó szomjamat,
fonódjon össze két karunk,
mert te meg én
itt vagyunk,
ketten együtt
Mi vagyunk,
egymást szeretni.
Engedj már feledni!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése