Imádság zendül a magyar rónaságon,
biztos szárnycsapással az ég felé ível,
akárcsak az álmom, hisz azt fel nem adom,
s nem is osztom meg, csak egyvalakivel.
Ó, hány emberálmot nyűtt már el az élet,
mint vihar-himbálta virágkelyheket,
Te jól tudod, Uram, hogy én sosem kérek,
ne varázsolj nekem búsat, édeset.
Az árváknak adj, akiket honvágy rág,
s akiknek hiányzik az édes dajkadal,
akik még hisznek, hogy van csodaország,
még akkor is, ha az ínség szívükbe vagdal.
A nincsteleneknek, akiket bús közöny
gyötör és mardos, mint engem egykoron,
kiknek otthonában nem terem öröm,
akikre nem nyit ajtót egyetlen rokon.
A hitetleneknek, kiket már becsapott
százszor, ezerszer a hitvány embergőg,
kik már szentül hiszik, hogy Te vagy a konok,
hogy Te szősz vágyuk fölé hideg szemfedőt.
A betegeknek adj, kínjaikat enyhítsd,
hisz lelkük attól tompa, ernyedt, szárnyszegett,
nézd, könnyeikben olvadt lemondás van, segíts,
hogy újra kacaghassanak, akár a gyermekek.
Kebledre öleld a reményteleneket,
hogy áthassa szívüket a végtelen teltség,
a lehetetlen kapujában álló lelkeket
tanítsd meg, Uram, hogy egymást szeressék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése