Visszafénylenek régi tavaszok,
gyermekkorommal kékellő egek.
Minden fényt és csillagot
szülőföldem arcáról ismerek.
Emlékeimben élnek örökre,
őrzik őseim hű szegénységét.
Fáj nagyapám kérges ökle,
s a nélkülözéstől tengődő lét.
Imát könyörögve, kifosztva, éhen,
a kő rongyokba csavart súlya alatt.
Nyomortól sebzett fejfák tövében
Krisztusunk fekszik hanyatt.
Kidőlt házfalak, romok hirdetik,
jelzik a mészfehér, fénylő időt.
Hogy élt itt egyszer a tiszta hit,
melyben fölénk hajolva látom őt.
Anyám szemében ifjú tűz:
csillagtól fénylő végtelen elem,
Kihűlt játékaimhoz tenger űz,
bölcsőm sírhelye már történelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése