Mészely József: Az emberért

Hát nem a jövendő romjait féltem,          
nem a semmibe szúró hidakat                  
és a meg nem érkezést valahová               
és sehová,                                               
nem az omlatag biztonságot,                    
nem a szirénázó riadók hangját, 

nem az ostoba civilizációt,
a kísérleti állomások
kikísérletezett öldöklő csodáit,
sem az eredménytelen
tanácskozásokat
és csúcstalálkozókat...

... de a lábán elszáradó erdőt,
a gyökerébe fulladó virágot,
a mocskában elhevert állatot,
az elárvult hóesést,
a moccantó fényt,
a szivárgó csendet,
a könnyekkel elmaszatolt
mosolyt,
a szemek ikercsillagát,
jaj, féltem azt,
— ki száz csapás közt is
megérti,
hogy érdemes élni —
a töprengő embert!