Az álom és az ébrenlét között
korhad időm s tudásom fája.
A pillanat a percbe ütközött.
S mint kinek nincs már éjszakája,
Bolyongok. Követnek kék nappalok.
Szöknek előlem a naplementék.
Nyitott szemembe a szép csillagok
fészket raknak. Bár magam lehetnék
az ég sötétje, hogy elhordozzam
hidegét e fáradt csillogásnak.
Szívem, ha szakad, megfoltozzam:
szomorúan se kínáljam másnak.
Bárcsak lehetnék óvó menedék:
önnön lelkemnek legjobb barátja.
Hogy bolyongásom legyen fedezék,
s könyörüljön Isten, ha látja,
hogy álom és az ébrenlét között
szikrát vet az éj, a nappal és az ág.
A pillanat a percbe ütközött,
s a szénrajzon elég a világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése