Rögeszmém Tolsztoj kisregénye, a „Hamisított bankjegy”,vagy „szelvény”, a fordítástól függően. Rövid kis fejezetek, pergő események, fordulatok kavalkádja. Fejezetről fejezetre a helyzet változik. A regény fő mondanivalója: az, amit teszünk, mondunk, vagy éppen elmulasztunk, gyökeresen megváltoztathatja egy ember sorsát.
Egyik szereplő egy hazugsággal elindítja a másikat, lefelé a lejtőn, egészen a gyilkosságig. Egy asszony szelíd nézése és szava a gyilkosnak visszaadja emberi arcát. Egyetlen, nem is olyan súlyos bűntett egy egész falu életét felbolygatja, a halál illatát terjesztve mindenfelé.
Egyszóval: felelősek vagyunk egymásért, vigyázz, mit mondasz, mit teszel.
“Akár egy halom hasitott fa,
hever egymáson a világ,
szoritja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s igy mindegyik determinált.”
Gyémánt-ragyogású pontossággal összegezte a gondolatot József Attila.
Ez regény, de a valóság bizonyítékokkal szolgál, hogy megtörtént számtalanszor az, amit a regény meseként mutat be.
Egy fiatalemberrel beszélgettem. Az apja azt mondta neki néhány évvel azelőtt, hogy semmi nem lesz belőle, mert nem olyan okos, mint a testvére. A fiatalember összeszedte a holmiját, elutazott, és, bár valóban nem egy lángész, sikeres üzletember lett.
Fiatal voltam, amikor egy ismerősöm a tüdőkórházba került. Súlyos beteg volt, de évekig még húzhatta volna. Egy este a folyosó egyik beugrójában tartózkodott, amikor meghallotta, hogy egy asszisztens cinikus hangnemben mondja valakinek róla, hogy esélytelen. Az ember bement a kórterembe, ledőlt az ágyra, és estére halott volt.
Egy időben majdnem rám taposott a depresszió, emlékezni is rossz arra az időszakra. Egyszer, teljesen váratlanul, egy nem is közeli ismerősöm, amint meglátott, átjött az úton, a vállamra tette a kezét, és ennyit mondott: én és a feleségem imádkozunk érted.
Tíz orvos és patikus nem lehetett volna nagyobb hatással.
És egy történet, amely arról szól,hogyan változtatta meg az életemet néhány véletlenül elejtett szó.(Bár valaki szépen mondta egyszer: not co-incidences, but God-incidences).
Nyolcadikat végeztem, 14 éves voltam. Nyári vakáció, strandolás. Belecseppentem, nem emlékszem hogyan, egy nagyobb társaságba, a jelenlevők nagy részét nem is ismertem. Ott egy bukaresti román hölgy – hogy miről beszélgettek, azt sem tudom, tett egy kijelentést:a klasszikus zenét csak a nagyon művelt és okos emberek értik. Nem nekem mondta, persze, hogy nem. Nem is ismertem a hölgyet. De én úgy éreztem, mintha fejbe kólintottak volna. Bebújtam volna a fű alá, ha lehetett volna. Mert én bizony egy kukkot sem értettem a klasszikus zenéből.
A szégyen után azonban jött a felháborodás: hogy nem vagyok művelt, elfogadom, még szinte gyerek vagyok, van időm művelni magam. De hogy én kevésbé legyek okos, mint a zeneértők, azt semmiképpen.
Alig vártam, hogy hazamenjek. Volt egy táskarádióm, megvettem a rádióújságot, aláhúztam minden komolyzenei műsort, és rajta! Hallgattam, hallgattam, erőltetve magam, hogy valami tetsszen belőle. Hangversenyre kezdtem járni. A könyvtárban zenéről szóló könyveket kerestem, szerencsére a tévében még mentek a Bernstein-féle bemutatók...és rövid idő után zenebolond lettem (hál’Istennek mindmáig nem gyógyultam ki.)
A szó veszélyes fegyver. Vagy áldott orvosság. Tőlem és tőled függ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése