LÉGY FEGYELMEZETT!
Így kezdődik József Attila nagy verse, a Téli éjszaka.
És így kezdődött valamikor, iskolás koromban a barangolásom a magyar és nem csak magyar irodalom csodálatos berkeiben. Mindig lenyűgözött ez a kezdő verssor. Annyira költőietlen. Szinte magam előtt látom a matektanárnő mosolyra képtelen ábrázatát, amint az osztályra sziszeg: fegyelem!
De mégis, mégis...Az nem lehet, hogy az a József Attila, akinek a lélegzete is költészet volt, csak úgy, ok nélkül hagyjon meg egy nem odavaló sort.
Az igazsághoz tartozik, hogy már akkor, a legelején, amikor csetledeztem-botladoztam a szóképek között, erőlködve hogy megértsem és értékeljem a szépet, nagyon, de nagyon tetszett ez a két szó. Ösztönösen éreztem: itt valami lényeges üzenetről van szó. Először is arról, hogy a vers nagyon fontos dolog. Nem mindennapi beszéd, nem szélnek eresztett semmiség. Hanem olyan valami, amit nem lehet és nem szabad félvállról venni. Fel kell rá készülni, várva a csodát, a szavak tápláló, áldást osztó élő kenyérré átlényegülését.
Kordában kell tartani testet, vért, indulatokat, el kell dobni előítéletet, haragot, szennyet. Szegény Attila, ő százszor inkább lehetett megmondója, olykor mennyire nehéz megregulázni önmagunkat, ő, aki a betegség démonaival kellett nap mint nap megküzdjön, de annál hitelesebb az állítása.
Természetesen a vers elképzelhetetlen fantázia nélkül. A magyar irodalom hemzseg hihetetlen szópárosításokban, üdébbnél üdébb képekben, amelyek egy „normális” beszédben szóba sem jöhetnek. Ihletés, mondjuk erre. Persze, ihletés. De az nem égből , sült galambként pottyan a költő fejére, hanem igenis egy komoly, kitartó erőfeszítés eredménye. Mennyi elmélkedés, mennyi rácsodálkozás a szavak zamatára, illatára, érdes vagy selymes felületére, bölcsődal- vagy siratóének-hangzására...
Newton fejére ráesett egy alma, és kidolgozta a gravitáció-elméletet. Egy nem-Newton fejére esett alma a legjobb esetben dudort okoz. Az ihletés - bár lehet, hogy valóban a legváratlanabb pillanatban érkezik - egy hosszas, önfegyelmet követelő munka eredménye.
És ezért a vers befogadása is hasonló komolyságot, mondjuk ki, önmegtagadást igényel. Amint egy igazi zenét nem lehet körömvágás vagy rántáskészítés közben hallgatni, úgy a Nagy Vers is csak a fegyelmezett, ünnepi ruhába öltözött lélekben készít magának szállást.
Emlékszem, mennyire megbotránkoztatott Rimbaud vallomása: egy levelében a tudat tudatos módosítását javasolja a költőnek - bármilyen eszközzel, legyen az abszint vagy a legkeményebb drog. Legyen világos: nem vonom kétségbe Rimbaud zseniét, nem ítélem el a csodálóit, de valahogy szerkezetileg képtelen vagyok az ilyenféle ars poeticát elfogadni. Tiszteletlenségnek érzem a költészet iránt.
Én büszke vagyok - vállalom a szót -, hogy egyetlen verssorom sem született alkohol hatása alatt.
A vers fegyelmezett öröm. Bárcsak minél több pedagógusnak sikerülne megértetni a diákjaival: mennyire szép lehet ez a szigorúan ellenőrzött szertelenség, ez a kemény munkát rejtő játszi könnyedség.
Légy fegyelmezett, olvasó, és örvendj!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése