Botját a kerti széknek támasztotta,
s könnyű sóhajjal törzshelyére ült,
kezét a kopott lájbin összefogva
ránk nézett, s arca felderült,
nem szólt, csak ült derűsen-bölcsen,
körülötte nyüzsgött a család,
a kerti élet megszokott zajába
örömet szőtt a gyermekkacagás...
napcserzett arcán a féltő szeretet
megértő mosollyal üzent:
várjatok még a kóstolással,
a málna zöld, nincs itt a szüret...
szemével végigsimogatta lágyan
a vén almafa árnyas lombjait,
aztán elnézett messze, tán az Olton túlra,
követte szálló gondolatait,
talán a kisfiút kereste, ki mezítláb
tehenet őrzött a nyári réten,
vagy az ifjút, ki szerelméért
a határt úszta át minden héten,
ki tudja, hol járt ilyenkor...
nem kérdeztem, bár tettem volna!
hogy vigyen magával néha-néha,
bizony megkérhettem volna...
a bennem rekedt ezernyi kérdés
fáj, sajog máig szüntelen,
de nincs felelet, csak a homokóra
pereg, pereg lassan, csendesen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése