...végül, szomjúság lettünk,
epedés, mi nem szűnhet szűken porciózott
egymásba kortyolástól, és
éhség, fekete-vörös morajlás
valami mélységes mélyből,
ami mindent felemészt és mohóság...
két öblösre görbülő kéz,
amiket telemerünk egymásból,
hogy végre megtöltekezzünk, és
csupa dacos, bűnbánó tolvajlás lettünk,
csupa elvevés, hogy abban a vad,
végső tapadásban, amelyben
mindkettőnk szíve csak azért
a rémülten remélt összedobbanásért
öklözi a másik szívét;
lehúnyt szemeink mögött egy pillanatra
megmutathassuk azt a
titkolt-titkolhatatlan űrt, amelynek
alakja bennem - már régtől a tiéd
benned - már régen az enyém...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése