Emlékszem az imádságra,
gyermekkorom vasárnapi
szép ruháira, a Pünkösdre,
anyám templomba járó
fekete lakktáskájára,
amiben a könnyeit hordta,
vitte az Atya Isten elé,
várta a vigasztalást.
Szelíden kulcsolódó kezei közé
rejtette egész heti fáradtságát,
körülötte lengett a hajnal
és az éjszaka minden fényessége,
zsolozsmái mögül elő lépett az Isten,
lehajolt a fák és a füvek magaslatáig,
hogy lássa a mellé szegődötteket,
a hozzá szólókat, s hallja a Golgotáig
emelkedő éneket, s a fűzér-imát.
Megnyíltak előtte a bűnök titkai,
a szakadó havazásban olvadni kezdtek a
pehelyostyák, mint az ígéret idején.
Anyám tanított beszélni hozzád.
Azóta látom, az évszakvonulások
glóriáját a hegyek és az erdők fölött,
hallom a ünnepre hívó harangszót,
itt állok előtted, összefonódó kezemben
tartom az egész heti fáradtságomat,
míg körülöttem leng a hajnal és
az éjszaka minden fényessége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése