Bárcsak lehettem volna veled egykorú, édesanyám,
akkor érezhettem volna a fájást, úgy, ahogy neked fájt,
az öregségben nehezülő testedet, akkor érthettem volna,
mit jelent a köréd sűrűsödő csend, az ágyhideg,
lassuló mozdulataidat is, ahogy belefeszültek az éjszakába,
a virradatra elfogyó infúzió cseppeket.
Még mindig hozzád menekülök ma is.
Látod virrasztó nappalaimat? Mert az éjszakákat
könnyű elviselni: a ház eresze pattog a hidegtől,
de lehet, hogy csak az eső lépked rajta végig.
Itt minden úgy maradt, mint régen.
A múltadat őrizném, de az ifjúságod
nem én voltam, mikor a szerelemben elmagányosodtál,
még nem ismertelek, csak képzelem, milyen lehettél.
Milyen lehettél virágnak, rétnek, madárnak, folyónak.
Milyen lehettél, amikor még én nem éltem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése