Ülök az erdő szélinél,
ahol a fák
leveles álmukat
most alusszák.
Göcsös ujjaik között
a madárfészkek
tavalyi melege
kihullott rég,
üres közök,
kék repedések
fölött
földre néz az ég.
Azt hiszem,
szótlan,
lombtalan erdő
vagyok én is:
megnőttek bennem
a mindent-kimondás
temetői.
Most azt szeretném,
ha - mint a fák -
május-sebesen tudnék
ég-szemű emberek gondjába
belenőni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése