Hajnalban köd üli a várost,
fáradtan csüng alá a kéz,
cseréptetőkön jár a hold,
az álmatlan vándorzenész.
Kóbor kutyák tekintetében
kavicsok mossák arcukat,
egy uccahossznyi ébredésben
a szél szoknyák után kutat.
*
Mint hullongó pihék, oly nesztelen,
oly nyugalommal ülepedsz le bennem,
oly játékosan incselkedsz velem,
mióta égboltodnak földje lettem.
Hideglelős vagy olykor és sötét,
mint hosszú, ájult téli éjszaka,
ha levetkőzi holdfény-köntösét
s nem tudni, önként mennyit tartana;
de úgyhiszem, a könnyűvérű nap
bódító áramának is te vagy
első s utolsó lágy lehellete:
derengő hajnal s alkony bíbora
belőled él; veled sugárzik a
tilosba tévedt idő szép szeme.
*
Véreddé tettél, láttalak csitulni,
véreddé tettél, zúgni láttalak.
Ki önmagadban felkutatni mertél,
véremmé lettél: megtaláltalak.
Szememre hulltál. Szótalan tanultam
rejtelmeidben álmodni a szót.
Rejtelmeimnek vak vándora voltál,
útrabocsátottad az álmodót.
Éhed és szomjad bűvkörébe zártál.
Éhem az étked, szomjam italod.
Bogozd a sorsom, gondolatom bontsad:
bűvös körömet, ím, bezárhatod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése