Az idő malma visszafele őröl
és látom álmos gyermek-arcodat
és kitisztul a valóság vizéből
a hétköznapok-kavarta iszap,
mert minden testben önfeledten ég el
anyagon túli, lelken inneni
(és gondolattal, érzelemmel, ésszel
és tagjainkkal nincs mit kezdeni,
hisz óramű a vérünk lüktetése
és szűz világnak áltörvénye űz...)
Nem tudni, lesz-e köztes ébredése
az álomnak, mit életünkbe fűz
valónk, mely tűzfolyók ölén kering,
s hogy ismerik-e egymást tagjaink.
*
Pokol ölel (a kínon túli Éden),
könnyel becéz, gyönyörrel megsebez;
keringünk tűznek-víznek bűvkörében:
az összeilleszt, elválaszt emez.
*
Vergődünk-ringunk koromfeketében.
A pillanatra nincs, aki tekintsen.
Kigyúl a Szépség önnön végzetében,
de hitele se, akarata sincsen.
Egyetlen isten él: az éjszaka,
mert megnyílhat az áldozathozónak.
Már csatarendbe álltak napjaink,
már nincs kegyelme mozdulatnak, szónak.
További medrünk elevenbe vág:
sodródunk benne mondhatatlan mélyre.
Követ az önként vállalt árvaság,
az eldobottak önző szenvedélye;
meztelen árnyék mérlegeli sorsunk,
övé a fény, mit öntudatlan oltunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése