Mint annak, aki messziről érkezik,
s már elhullatta sorra rongyait,
úgy szűrődik át szívemen a város...,
a lomha, szürke házak rám lihegnek,
s az önvédelem parancsolta rendet
bontják a járdák apró fényei.
Türkiz, piros, pazarló tűzijáték.
Mint égő házból, mégis rohanok,
fejem fölött kék felhőútra lépnek
a hosszú, sápadt lámpaoszlopok.
Most évszázados, tiszta eső áztat,
a bársony sötét ad rám új ruhákat,
s mint rejtett mágnes, vonz kimerülésig
egy ernyő alá bújva mosolyog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése