Ember vagy, s én úgy szeretlek,
ahogy tán embert nem szabad,
föléd hajolva, mint a tolvaj,
lelkedről törnék ágakat.
Összefirkálnám minden képed,
mit másról fest a képzelet,
s irigy lennék Őrá, ki adja
a mindennapi életed.
De most, hogy itt vagy, tehetetlen
fejemben minden gondolat,
emberhez méltatlan szerelmem,
halálbiztos csak az marad.
S ha életembe, mint egy könyvbe
az utolsó szót leheli,
csak ámul rajta Alkotója,
még Ő sem érti, amíg írja:
"Vége. S még mindig szereti!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése