Rojtokban áll a délután,
szimatol, surranna utánad
esőköpenyben most egy lepke,
villám hátán a kerti árnyak
egymást falják, és lenn a tónál
habozva születik a semmi,
s csak járok rajta félcipőben...,
pusztítani, mohón teremni
vágyom, hát követellek némán -
toporzékolva, napkeletnek,
hogy meghalok, még el-eljátszom,
s csendtől csókolt, szép, csupasz ágon
hatol belém a fény. Szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése