Hidak karfái nyújtóznak elém,
hogy rájuk üljek.
Fák állják utam: kedves,
hajlongó oldalukhoz dűljek.
Kutak kínálják vizüket:
ha kell, hogy innék,
s a felhők kérik bánatom, hogy adjam,
ők messze vinnék.
Hidakra dűlök, hűs vizet iszom,
támaszkodom a fának —
de mig nem látlak jönni az úton,
nem hagy el ez a bánat.
Utak porát lemosnám lábaidról,
két karomban aludnál.
Szeretnélek, hogy elhagyni soha,
soha se tudnál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése