Ahol a Nap és a Hegy összeér,
Mátraalja, magamba zártalak.
Velem vagy mindig. Még távolból is
látom tornyaid és a házakat.
Kicsi motyóját a hajléktalan
nem őrzi jobban, mint ahogy magam
amulettként hordozom szívemben
színes kontúrodat.
Benépesül az otthoni színpad,
arcok tűnnek fel a messzi múltból...
Régi, jó barátok hangját hallom
gyermekálmok tündérvilágából.
S az ébrenlét? Zsibongó, pesti tél,
arcomba csap a hűvös esti szél,
zord zenéje sorsomat süvölti,
élesen, haragvón.
De integetnek kéklő hegyeid,
patakjaid is bennem csobognak,
kis közeid zsákutcámat jelzik,
s harangjaid engem hívogatnak...
Bársonyos ujjaiddal megsimogatsz,
dajka-daloddal elandalítasz,
pest-budai Bakonyában élő,
tékozló fiadat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése