áldoz a fénnyel, amíg mámoros isten a Nap,
nyújtva felém a kehelybe idézi a szomjat, az üdvöt,
csorran az éj peremén, s halkan a völgyre terül.
Édes az est, ha akad, ki a dalt poharamra köszönti,
gondolatomra ügyel, s bölcs, aki érti a szót,
nem nehezíti magányom vaksi fülemnek a csendet,
hol csak az árva tücsök játszik az éjhegedűn.
Szép az az est, ha a kedves a lábam elé veti leplét,
édes a csók, vele hull harmatos éjbe a menny,
fénnyel az arcán hozza szerelmét, s oltja a borba,
majd, ha elült az a vágy, hajnala ringat ölén.
Szép az az est, mely a dalba idézi a majdani véget,
szép az az óra, a perc, vággyal a pillanatért,
édes a harc, mit a lét vív, s mécsem a néma sötéttel,
benne a dallal a hang, íme a csendemig ér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése