A lugas árnyán roggyant, árva lóca,
elült már a szél, a levél se moccan,
illatos fürtjeit bizony szertehordta,
aki erre prédált seregélyrajokban.
De mért is szólna, és kinek az ének,
hol van az a nektár, amit csak remélek,
hol van a borral vigaszt adó mámor,
hol van az a tegnap, hova lett a mából?
Diófaárnnyal terült kerti asztal,
lapja egy macska púpot vető háta,
cimbora kéne hozzá édes bordal,
terítene még egy poharazgatásra.
De szép is volna társakkal az ének,
ahogy dúdolgatnak fiakkal a vének,
s ha már a borral hímes lett a mámor,
kifeledhetnénk a tegnapot a mából!
A lugas árnyán fel-felnyög a lóca,
ahogy itt ülök, fölös terhe vagyok,
ha attól a létem pillekönnyű volna,
levenni a terhét, ihatnék egy nagyot.
Úgy ám, bár igaz, csalfa szó az ének,
amíg arról fecseg, milyen szép az élet,
de míg a borral társat lelt a mámor,
véle múlatom ki magamat a mából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése