Csengey Dini emlékezete
Áll még a diófa... áll a Mözsi-hegyen,
lombja alá pihen hűsölni egy árnyék,
tűnő szivárványát felhő el ne lesse,
ázó esők rongyát panyókára vette,
dördül, s villámszeme fellegeken átég,
mégis megfeszíti kékjével a nyárég...
Áll még a diófa... áll a Mözsi-hegyen,
ott térdepel esti harangszót az asztal,
alkony pislákol a le-lehunyt fohászon,
bíborbornak foltot szomjazik a vászon,
gyertyalángba pillét hullása magasztal,
égve s perzselődve számot vet a Nappal...
Áll még a diófa... áll a Mözsi-hegyen,
ólomnehéz lombját égtengerbe mártja,
gyenge ha lehetne, görnyedezne hétrét,
búzavirág szemek könnyeznék a kérgét,
de állni, mert muszáj, neki sincs több mára:
kétségbeesése, s benne méltósága...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése