(Gacsályi Józsefnek)
Ülünk a tornácon szomorkás szelíden,
ülünk, elmélázva csendben a holnapon,
időzve még a jelenben, jó volna tudni,
mitől lett az ős, mára csak egy rokon?
A vén ház már üres, ajtaja tárva mind,
ez az, mit múltunk örökként emleget?
Szertehordták volna uzsonnapapírnak,
fokhagymáskolbászra öltve a verseket?
Néha persze, mintha szellő hozna pillét,
elénk kerül egy-egy sárgult papírszelet,
s arról leoninust skandál nekünk Babits,
vagy épp Baka hangját citálják a szelek.
Kidőlt már az útról Mészöly Miklós fája,
kiben otthagyhatná vasszegét a vándor,
elfogy ez a fajta, meglásd, elfogy végül,
vele el a kenyér, s az az egy pohár bor.
Ki vár ide testvért, ha jön, új vendéget,
tárogatva lelkes buzgalommal ajtót?
Ki vet tiszta ágyat, s terít étkes asztalt,
ki hoz este bort, ha ürülnek a kancsók?
Itt e vén tornácon a trón is csak a lóca,
országló kedvünk is lassacskán a múlté,
hallgatjuk, ha léha nótát hoz a szellő,
akkor is, ha tudjuk, buta, mint a kuplé.
Mert ez az őszi nap reménnyel hiteget,
ringat, s ahogy ölel, meseajkú asszony,
hinni jó: ha bennünk kádra lelt a szőlő,
abból bizony nektárt érlel ez az alkony.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése