Tudod…
talán az a legszebb,
ahogy emlékszem a szemedre…
milyen meztelen volt a pillantásod,
és az érzés
milyen pőre benne,
ahogy végigrebbent az arcomon,
akár egy könnyű,
ezüst szárnyú lepke…
Mennyit néztük egymást…!
És a csöndbe
csak a pillánk ütött neszt,
s a bőrünk sistergett néha össze,
mikor felörülve
valami szent és messze fénylő
önkívületbe esve
simult tenyered a tenyerembe…
Ha lehetne,
azt a pillantást s a percet
hímezném tiszta, nyers selyemre,
hűvös, semmitmondó imák helyett
a szemfödelemre…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése