Csak szépre vágytam a sötét magányban.
Magam voltam a káosz s egyben a rend,
de bennem a teremtés vágya lobbant:
betölteni a forgó végtelent.
Nézzétek meg, hogy milyen kék az égbolt,
s ha tavaszodik, rügyek bomlanak!
Ne szidjatok, ha zápor ver, ha szél fúj,
és akkor sem, ha szikrát ont a Nap.
Az ember volt a fő művem, övé lett
a szellem és a szabad akarat,
és mennyi gyűlölet kelt ki a magból,
mit vetettem évmilliók alatt.
Hát tehetek én a világ bajáról?
Rám lehet fogni minden bajt? Elég,
hogy tétlenül néztem, amint harácsol
a fékevesztett, gaz emberiség.
Azt hittem, szépet, szentet hoztam létre,
de feltámadt az őrült gyűlölet...
Már nem vágyom a Földön semmi szépre,
csak elsöpörni mind, a szemetet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése