(Gondolatok naplómból - a költészet napja elé)
"A vers ritmusa a lét dallama - a boldogság, és a fájdalom muzsikája.
Nekem a vers a lelkem is."
Talán soha nem volt még olyan nagy szüksége az embernek arra, hogy elvadult lelkét lírával szelídítse, és úgy menjen tovább, fejét az ég felé emelve, hogy közben érezze a körülötte vajúdó világ könyörgő arcán kiütköző sebhelyeket, de túl ezeken megélje újra azokat a létélményeket, mint a szeretet, hála, szerelem, alázat, szomorúság, bánat – amelyek nélkül az ember maga is gép csupán.
A költő talán azért éppen költő, hogy kiszabadítsa az embert, az ember lelkét az eszeveszett gépezet pörgéséből, mielőtt az végérvényesen elragadná és bezárná. A költő bizonyára azért fogalmaz másként, mint ahogyan a közbeszédben szólítjuk meg egymást – fennköltebben, lírai ihletéssel átszőtt szavakkal – hogy felélessze lelkünkben a megkövesedett, halottnak hitt érzéseket, amelyek átélésével újra érző lélekemberek lehetünk, és lelkünk szabadon szárnyalhat. Az ember lelke ugyanis szabadságra – sőt, repülni, szárnyalni – vágyik, de nem céltalan, eszeveszett száguldozásra, hanem szelíd, súlytalan, felszabadult szárnyalásra, ahogyan néha álmunkban érkezünk haza régvolt szülőházunkba. Így érkezhetünk talán akkor majd végtelen utazásunk örök mezsgyéjére, ahonnét az út már ugyanoda vezet… Oda, ahol a végtelen béke, nyugalom ölel végül magához valamennyiünket, úgy, ahogyan anyánk, apánk egykoron. Oda, ahol bizton érezhetjük majd a szó, a hazaérkezés mondhatatlan ízét.
Addig is, az odavezető úton kössünk barátságot a mával, a most- pillanatokkal, ne csupán túléljünk, éljünk! Fogadjuk el, amit kínál a sorsunk, szeressünk, sírjunk, mosolyogjunk, érezzük egymást, és tekintsünk ajándékként valamennyi megélt létpillanatunkra.
Ne féljünk a szomorúságtól, de az örömöt megélni sem, hiszen ezek igazi, mély átélése nélkül az emberlét csodája üres, céltalan, gépies száguldozás marad.
A vers, az irodalom segíthet e szárnyalásban, abban, hogy emelkedjen a lelkünk - föl, egyre följebb, az ég felé…
„A vers – én vagyok, meg egy kicsit már nem is én. Átlényegülés, amilyen lehet Krisztussá lenni kenyérből és borból. Vagy fordítva? Testből és vérből eledellé lenni.
A vers könnyű szél simítása homlokunkon – mintha egy álombéli kéz illetné verejtékcseppjeinket.
A vers egy kézfejre támasztott, tenyérbe ejtett homlok, és oldalt nézés, mert nem bírunk szemből annyi fényt. Mégis azon tűnődünk – milyen lehet a fény?”
(Gyurkovics Tibor)
Valami ilyesmi történt velem is e lélek-úton – amelyre a versek, az irodalom mélységes szeretete terelt, meg valami különös késztetés, felsőbb hatalom, és bizonyára a legmélyebb fájdalom, a mély gyász szinte szükségszerű magánya, amelyben, valami különös kegyelemben írni kezdtem.
Akik ismernek, tudják rólam, hogy azt vallom: ezen az úton – a lélekúton – idejekorán a végtelenbe távozott fiam végig velem volt, és ma már biztos vagyok abban, hogy mindig velem marad, mert a szeretet halhatatlan, a sors legkegyetlenebb tragédiája – a gyermek elvesztése – után visszamaradó örök fájdalom pedig olyan szellemi hagyatékkal szelídíthető e felismerés során, amely semmivel sem mérhető kincs.
Mondhatatlan hálával köszönöm ezért fiamnak, hogy éppen hozzám, hozzánk érkezett 1974. július 24-én, és túl rövidre mért, de annál boldogabban eltöltött, közös éveink alatt együtt találtuk meg és élhettük át az igazán értékes emberlét értelmét: a szeretet örökkévalóságát, amely élete árán vált szellemi hagyatékává.
E napon is köszönöm mindenkinek: családtagoknak, tanáraimnak, barátoknak, ismerősöknek, íróknak, költőknek, a kedves olvasóknak, hogy velem voltak, és tanításaikkal, biztatásukkal, szeretetükkel, figyelmükkel megtiszteltek, támogattak és erősítettek hitemben:
„A lírai lélek sohasem magányos…” (Lesznai Anna)
Halottnak hitt szavak
Ahogy a hínár alatt
makacs kagylóban
megbújó
félénk gyöngyszemek
titkát sem tudja más,
csak a tengerek,
úgy rejti bánatom
lelkem tengermélye,
mely minden kínt
hosszan eltemet.
A bús titokban fogant
néma gondolat,
mielőtt végsőt hördül,
halálos kín alatt
még megszüli kárhozott,
véres magzatát,
nem bánva már,
hogy nem érti őt
a gúnyos, rút világ.
Utolsó sóhaja alatt
zihálva megszületnek
a halottnak hitt szavak:
féltett titkomról
feloldozást remélve,
esengve vallanak,
ahogy lassan, ernyedten
a szürke, gyűrött
papírlapra hullnak,
bennük új életre kél
a tűnő gondolat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése