Hollósy Tóth Klára: József Attilához

Arcodról régen lemállt a gond,
csak emléked szikrázik fehéren,
gyilkoltad soha felmentve magad,
kuporogtál Isten szent ege alatt.
te szerelemre, Rendre örökre étlen.

„ Te magad emésztő," szenvedő alak,
ki kerested folyton az igazat,
tudtad, csak a szegény jut pokolra,
folyton a lét taposó malmát hajtja,
nem viszi előre más, csak az akarat.

Te tudtad jól kié a haszon,
aki csak dőzsöl, mert neki kijár,
a szegény semmin él, ő lazacon,
a jóban dúskál, nem padlót sikál,
nem magát hajtja, mindig a másikát.

Nem öli semmiféle bánat,
akkor sem, ha gaztette kiderül,
csak magával törődik, senki mással,
mindenkire van nagy befolyással,
míg a szegénynek még halni sem sikerül.

Ki szeret, párra nem találhat,
kiszolgáltatott, mint ketrecbe zárt állat,
fájdalmát a semmibe kiáltja,
de bárhogy is sikoltja, cifrázza,
a végére úgyis megöli a bánat.

Egyetlen életed nem vigyáztad,
de nem, nem dobhattad el!
Én azt hiszem, ez csak látszat,
nem érdemelsz érte vádat,
véletlen volt, mely megeshet bárkivel.

Ránk hagytad, őrjítő titkodat,
szavad érctorkú trombiták szava,
átremegnek az emberszíveken,
Rendet akartál folyton, szüntelen,
hátha ledől újra Jerikó fala!

Aki szenved, beteg, odavan,
magába fordul, nem csinál ricsajt,
muszáj az életet kibírni,
nem lehet előle elmenekülni,
de minek is, úgyis alig pillanat,
Egyik ember sehogy, a másik vígan él,
az egyik robotol, a másik meg henyél,
és mindkettő egyforma földi lény!

Jól tudtad, hogy átlátszó a lét,
A VILÁG hazugság, fondorlat,
végezhet az ember teológiát,
meg sem közelíti az isteni logikát,
sok hazug között elvész az igaz.

Tudtad, ha közös az akarat,
egyik ember a másikra hat,
s ha vezeti a józan tudat,
aki jót akar és azt is mutat,
az nem építhet, csak légvárakat.

Mi járjuk még, járjuk e földi pályát,
tanuljuk a móres tudományát,
sötétben tapogatunk, mint a vak.
Az igaznak, soha nincs bocsánat,
az okok bár üvöltve kiabálnak,
nem látják a vakok, de mondják, lázítanak.

Úgy kellenek a megváltó szavak,
az erődítmény, a sziklaalap,
tartópillérei a jövőnek,
mint a mag, a földben megbújt élet!

Attilám! Folytatnám, de unnád,
megbocsáss, hogy háborgatlak szegény halott,
a csipkebokor még leheli parancsát,
felveri a csendben gubbasztó éjszakát,
elárvul a világ, ha tiszta fény nem ragyog.

Ez új haza olyan mostoha,
lenni, vagy nem lenni, az ember joga,
hullhat, borulhat a Rend megalázva,
de az ember igaz szomjúsága,
nem csillapulhat, nem múlhat el soha!