Már nem tudom másképp mondani,
csak az álmok nyelvén. Az enyémen.
Majd sötétben súgom a füledbe,
halkan, mikor alszol. Újra és újra,
míg végül önmagadból
fakadtnak ismered fel ébren:
éppen most, valahol egészen
világos az égbolt. Ott valaki
arról álmodik, hogy milyen szép volt
fölöttünk a madarak tánca. Látta.
Nyár volt… Ültünk kint a dombon,
tenyerünk alatt gyapjas fű dorombolt.
Emlékszel? A vágtázó kutyák nyomán,
ezüst port lobbant a rét, s fenn,
a fák zsongó tenyerében, gömbölyű
fényeket himbált a szél.
Csak a térdünk ért össze, mégis,
a lélegzetünk szinte már nyögésig…, és a
feszüléstől finoman lüktetett egy ér.
A nyakadon. Én számat haraptam,
s lángoló Nap pulzált mellkasomban,
míg áljózan szavakkal vajúdott a csend.
Egy nyárfán ámultál szemben, hogy milyen szép!
Azt a fát ma is megismerem még,
leveleinek mély, mormoló zöldjét
az a perc bontotta lombbá az ágakon.
És én úgy reméltem akkor…! Titkon,
mint valami suta kis kamaszlány,
egy margaréta szirmán számoltam ki otthon:
- Szeret? Nem szeret? Kicsit? Talán? Nagyon…!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése