Hová rohansz a nagyvilágba,
hátadon batyu,
öledben gyermeked.
Mit adhat, ha nem lesz hazád,
helyébe a világ, neked?
Hogy elmeséld unokádnak,
ha majd az est
pár percet ád:
volt egyszer, volt, volt valahol
egy csodaszép Erdélyország?
Mit ér neked, ha majd fiad
aranyba foglalja
tán magát,
mit ér, ha megnyeri a világot,
ha elveszíti a hazát?
Itt lehetsz csupán, ami vagy:
magyar, székely,
ember, igaz.
E tájon vagy otthon egyedül,
hol minden szó, sa dallam vigasz.
Idegenben, gyökértelen
elkap az ár,
elfúj a szél,
s fájni fog sajogva a szíved,
álmodva ha oda visszatér,
hol csupa vadvirág a rét,
és sok kis ér
társat talál,
körötte őrtálló hegyív
mint ős, időtlen sziklavár.
Ha van hely, hová visszatérj,
minek bolyongni
hasztalan?
Hol megmaradni hivatás,
egy élet sem lehet céltalan.
Ne hidd, maroknyi csak a lét,
és porszemek
vagyunk mi itt,
millió porszemből a szél
vihart kavar, felhőt sűrít.
A vihar erő, hatalom,
sziklát ledönt,
tölgyet kitép,
hol halad, új utat sodor,
utat, mi jó, utat, mi szép.
Együtt lépjünk új útra most,
nagy ősök hitén,
nyomdokán,
mondhassa, utánunk ki jő:
Nekem is, nekem is van hazám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése