Nagyapám emlékére, aki szőlősgazda volt
A megrészegült felhőkön áttört a fény,
rézsút, mint nyári alkonyokon
s e roppant kehelyből szürcsöltük időnk,
azon a régen volt vasárnapon.
Borízű csendben koppantak lépteink
a pincében, hol lépcsőkön lefele
botorkáltunk a falat simítván,
mint ősi titkoknak megannyi mestere.
S pince mélyén áldott csönd súlya hullt,
döngölt padlóba sulykolva ó napot,
mikor Nagyapám szent mozdulatát
a múló perc örökre beitta ott.
Mint a rejtett múlt szent tudását
úgy vette kezébe a lopótököt,
egy kortyot nekünk is csurgatván,
kik gyermekként ámulva lestük őt.
Semmi íz nem adja vissza már
borának fanyar, füstös aranyát,
mely a pince félhomályán ragyogott,
mint tűzben ragyog fel a zsarát.
S nincs oly íz és nem is lesz soha,
csak az övé, ki rég máshol álmodik,
de égi vacsorán kortyolja az Úr
borának örök varázslatait.
Már másé a kert. Többé itt nem láthatom.
Évtizedek nyarába süllyedtek holt napok,
s a fény azóta idegen felhőkön át
zúdul rám és ő már nincsen ott...
Gyerekszemmel keresem azóta is,
hogy megsimítsam még egyszer kezét,
a dolgosat, a drágát, mellyel borát töltötte ki
és poharunkba a fényt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése