2016. augusztus 12., péntek

Sebestény-Jáger Orsolya: Nyáresti ég


Uram, most megpihennék.
Napórák vágyait feledtem.
Szélcsend lennék a nyílt vízen,
sirályok szállnának felettem.

Nád ívén lehetnék a csönd,
s mint nádiposzáták titkai
rezdülnék mélykék víz fölött, 
szárnycsapásaim sem hallani.

Part lennék kikötők ölén,
macskaköveken a régi lom,
és elcsitulnának álmaim  
egy parton feledett padon.

Karoddal fogj fel majd, Uram,
ha magamból kilépve zuhannék,
alattunk hömpölyögjön lent
a szétáradó nyáresti ég.

Sebestény-Jáger Orsolya: Kései vetület

Lépteim immár nem sietősek,
lomhább is lettem, mint nyári délután
a hullámzó vetések fölött a felhők,
ha tovaúsznak egy végtelen ruhán.
Beért a csönd – megért a vetés.
Térdre hullik az aranyló kalász,
bennük zizeg a búza igaza:
enni csak úgy adsz, ha kenyerükké válsz.

Elomló falattá, hófehér kenyérré –
tépjék, vagy szeljék lélegzeted,
csak add, amit egykor ajándékba kaptál,
hogy létük Általa teljesebbé tedd.

TE mindennél bölcsebb, tanítsd tovább:
hogy utolsó percünkig kell és lehet:
megharcolni a hit nemes harcát
– mindenek előtt önmagunk felett.

Sebestény-Jáger Orsolya: A világtalan világa

Voltam világtalan. Útszélén álmodó.
Porba írtam nevem kezemmel,
látó szemekkel sem volt látható.

Éltem emlékét a földnek,
magamba szívtam kövek porát.
Erdők riadt reményét sodorta felém
időkön túlról egy másik világ.

Majd sarum szertefoszlott a köddé vált
fák alatt,
s világtalan árnyam mind feledtem –
mikor megláthattalak.

2016. augusztus 11., csütörtök

Egyed Emese: Tájoló


közelebb jön hozzád a csöndrigó
tenyeredből szavaid elfogadja
tenyeredből száll sóhajnyi magasba
úgy tűnik el hogy észre sem veszed

nem tűnik el fölötted él a göncöl
szekérrúdján kapaszkodik először
széntestű árnyékot rajzol szívednek
s ha letörölnék eltűnsz tán te is

közelebb érsz a leszakadt hidakhoz
nem sejtheted milyen kékségbe jutsz
mély vizeken mély szakadékok nyílnak
szárnysarjadás élőszó-zuhanás

csöndzuhanás törpe nyírfák temetnek
időlápok szőnyegén dér remeg
tekints rám Isten elhagyott a lélek
vagy mindörökre küldj rám felleget

Egyed Emese: Tizenkét válasz

szeretsz lélekkarodba vettél
megbékéltem leheletednél
megláttam rejtelmes ösvényem
elindultam sziklán örvényen
rossz lépésem igazítottad
zuhanó életem kifogtad
zuhogó könnyeid sikáltak
értem már csönded muzsikádat
értem haltál meg értem éltél
értél a Babilon vizénél
láttál gólemnek torzó testben
hagytál tudnom és tévelyegnem
szeretsz rózsát hoztál a kertbe
alma szőlő kél vetekedve
árnyékot tartani ha az kell
együtt fakulni mint a pasztell
ájulni mint a makulátlan
merészség tavaszi sugárban
fehérség álmunk rejtekében
önkéntes vámon könnyű réven
felismertelek megbocsátasz
szólítottál szavam is válasz
izgágaságom nevetésem
segíts e földi keresésben

Egyed Emese: Himnusz csipkefával

Már óvó rügyből az idő kiránt,
nőni kezd ezer rejtett tövised.
Így éled fel hamuból a láng!
Így törnek nap felé a héricsek.

Ha megélsz: lesz keserves perced is;
még visszasírod a rügyek homályát.
Rózsa voltál? Rózsa leszel még és
nem érzed meg, hogy ágaikba fonják
új hajtásaidat ősi tavaszok;
megszereted-megszokod az esőket,
a madárszavú reggelt, zsivajog
minden rostodban életadó földed,
szelét virágzó karral ringatod...

Hegyek halántékán az ér dobog,
lüktet. A nyárfák földre dőlnek.
Már folyóágyak álomtalan csöndjén
neszezve gyúlnak ki a csillagok.
Vadrózsatövek, kapaszkodjatok:
hamvadnak a pásztortüzek, a hold
tövisből kél fel, fénylik, mint a törvény.

Egyed Emese: Tokaji napfény

Repkényfal előtt ülök, hallgatok.
Öreg irkából valaki nekem
olvassa csöndben fénylő képeit,
keringő, szálló, tűnő verseit.

Igazságkereső és gazdag, szigorú,
összetéveszthetetlen sorokon
haladunk felfedező válaszon –
kérdések bontakozó patakán.

Átjutva évtized-kapukon is
zavart mosoly közt néz fel maga is:
Az előbb írtam… tetszik? – kérdezi.

A hallgató szívében érleli,
mint zenét hallja s észrevétlenül
tisztább világra lát: versen belül.

2016. augusztus 6., szombat

Székely-Benczédi Endre: Közben összegyűrődött


 … a térkép, és kifakult. Annyit hajtogattuk,
hogy egymásba olvadt cél és érkezés.
Megelégednénk azzal is, ha felismernénk,
merre találjuk az otthont, mert lekopott a
térképről a mogyoróbokor, lepattogzott
a tornácról az árnyék, ahol a Napot csodáltuk,
egymagában az árva kapufélfa áll még.
Nagyapáink időtállón vésték rá: Isten hozott!



Székely-Benczédi Endre: Araszolgatunk a térképen

… konok kitartással haladva, akár lakott,
akár lakatlan a térképnégyzet, melyet
kiszemeltünk, hogy eljuthassunk végre,
ahol még soha nem jártunk.

Nem zavarjuk a közlekedést,
eseménytelen az élet egyedüliségünk
ketrecében, s a térkép is egyetlen szürke
zsinórrá zsugorodik. Morzsoljuk
a magányt, kiégett tájakon száguldva.
Szorít az idő, hív a messzeség, ahol még
soha nem jártunk.

Székely-Benczédi Endre: Anyánk még dúdol altatót

ködöt álmodunk mint anyatej
nélkül a csecsemők -----------
érzéketlen gödör a köldökünk
elkallódott a csonk a száraz zsinór-
maradék ------------- megakadnak
ujjaink egy lágy bogon pontosan ott
ahol a közepünk --------- értelmünk
a lent és fent között feszül ---------
------------ anyánk még dúdol altatót
ha riadtan holnapra ébredünk

Székely-Benczédi Endre: Barátom, ez egy itthoni vers

Tudod, hogy itthon korábban sötétedik,
és korábban mélyülnek arcunkon az árkok.
Sokszor van úgy, hogy tíz körömmel is
beléjük vájunk, ha feneketlenné válik
az álmunk…
Tudod, hogy pontosan akkor fakad
vetéseinkre hajnal, amikor magadra húzod
a takarót, s amíg te alszol, mi imádkozunk.
Nem tebenned bízunk, de várunk, ha
szentté válik asztalunkon a falat…

Tudod, hogy nem Korondról megugrott
korong a Hold. Képén nem itthoni agyag
a folt, de ráriadsz, ha szól a telefon,
s nyugtalanná válik az éjszakád…

Tudhatod, hogy nagyapád sírköve
utánad indult, de a patakmedernél
nem jutott tovább. Nyomod veszett a
zúgón, ahol a víz kőről kőre hág…