A házamon te vagy az ablak,
te nézelődsz, én bepillantlak,
s úgy ügyelek az élő résre,
hogy beszökhess a szívverésbe.
Az ujjaim rám simogatnak,
ha fázol, lázaimba kaplak,
és hogy a vackod baj ne érje,
úgy foglak, mint a szelek széle.
Egyébként minden megy magától,
a zöld mezőből idelátszol,
pedig még vastag hó takarja,
de ígéret vagy, mint a jászol,
ki meleget ád milliárdszor,
ha egyszer Isten úgy akarja.
