-részlet-
Robert...érzékelte, hogyan halványul és múlik ez a különös dolog,
amit életnek neveznek, és pontosan tudta, mindez mennyire mulandó.
Csupán a képek maradnak, a korábbi ünnepek halk visszhangjai.
Milyen különös, magányos, csendes élet.
Kezdettől fogva olyan, akár egy ide-oda repkedő tollpihe.
Kivéve azokat a napokat...
Ki mondja, hogy minden tűz leég egyszer?
Néha talán megrebben, de sosem huny ki teljesen.
...
Ha csak még egyszer beszélgethetnének, hogy újra elmondja, mit érez,
milyen teljessé vált az élete erre a néhány napra.
Hogy köszönetet mondjon, ha másért nem is, amiért ránézhet és újra láthatja az arcát.
...
Nem vagyok biztos benne, mit tennék, ha újra látnám. Azt sem tudom, ő mit tenne.
A pokolba is, négy napig tartott az egész, talán már rég elfelejtette.
Talán nem vagyok számára más, csak egy kellemetlen emlék.
Robert Kincaid a szíve mélyén persze tudta az igazat.
Francesca Johnson és ő örökre egymásba fonódtak,
és emlékezni fognak erre, ameddig csak élnek. Ebben sosem kételkedett igazán.
Akármerre is járt az elmúlt tizenhat évben, az asszony mindenütt ott volt vele.
Tudta, biztos volt benne, hogy Francesca is így érez.
Mégis, olykor enyhítette a fájdalmat, ha elképzelte, hogy az asszony többé nem gondol rá,
ez tette könnyebben elviselhetővé a mellkasába fúródó nyílhegyet, ha rá gondolt.
Egyetlen nagy szerelem, egyetlen örvénylő pillanatban, amikor a szél a hátába került
és az univerzum vonakodott megtenni, bármire is készült. Egyetlen örvénylő pillanat,
amelyben az öreg vándor meglátta az otthon tüzét, ahol a vonatok megpihentek
és füttyszavuk elhalt.
Amikor egy kis időre abbamaradt a céltalan körözés Rilke ősi tornya körül.
***
Francesca...szüntelenül arra gondolt, hogy egy napon még viszontlátja a férfit,
hogy Robert Kincaid valamiképp visszatér hozzá.
Az a gondolat mindennél inkább segítette megacéloznia az akaratát,
hogy lehetőség szerint olyan maradjon, amilyen annak idején volt.
Azt akarta, hogy a férfi felismerje; azt akarta, hogy ugyanúgy kívánja őt,
ahogyan annyi évvel ezelőtt.
...
Az ő szemében Robert Kincaid sok más mellett azt a fajta előzékenységet testesítette meg,
amelyet kihalni látott, bármerre is nézett. A férfi akárhány körmönfont tervet
kidolgozhatott volna az évek során, csak hogy újra felvegye vele a kapcsolatot.
Akkor is odafigyelt rá, amikor a családjáról beszélt és arról,
hogy miért nem hagyhatja el őket.
És biztos lehetett abban, hogy a férfi csak azért nem hallatott magáról,
mert nem akart fájdalmat okozni azzal, hogy felidézi, ami kettőjük között történt.
Próbálta elképzelni, milyen lenne, ha újra találkoznának.
Vajon ilyen idősen is úgy viselkedne, mint egy esetlen bakfis az első randiján?
Tétova és félénk lenne, ahogyan akkor, amikor először találkoztak?
Akarnának még szeretkezni, vagy csak ülnének a konyhában és emlékeznének?
Remélte, hogy szeretkeznének.
Bármennyire is próbált hű maradni a valósághoz,
akármennyire is igyekezett elképzelni a férfit olyannak,
amilyen hatvannyolc évesen lehetett, úgy látta maga előtt Robert Kincaidet,
ahogyan akkor, azon a forró délutánon, ahogyan kiszállt a teherautójából.
És mindig is ilyennek fogja őt látni, tette hozzá gondolatban.
E tekintetben alighanem úgy viselkedik, mint mindenki,
aki ilyen hosszú időn át szeret valakit.
A kép éleit nem a szépítő hazugság, hanem a gyengéd féltés és törődés lágyítja el.
