Elölről kéne mindent
kezdenünk. A múltat
tényleg végképp eltörölni.
Nyugalmasan, mert azt,
ami belőle szívünkbe
költözött, úgysem lehet.
Kuszán tekergő ereink
között lopakodva bújócskát
űz álarcos gonoszságainkkal,
s hol itt, hol ott, csontok
mögött szökik, fedez, megáll
egy emberhossznyi lángolás.
Érte s vele a múltat szentül,
üdvösségesen végképp eltörölni.
Hadd csillogjon a tengerlő
jövő, s mi, aranyfölületű
óriásvizén sétálgató mammutok
időtlensége résein talpalni
kezdenénk – végre – egymás felé.
Íme, ős-emberek:
se nyíl, se balta, lándzsa,
se haragos fölhördülés, hogy
te ki vagy? Egy másik? Hogyan
marad?
Az áradó lét lecsöndesít.
Megenged. Láttat. Kinyit.
Valóban:
„Kimondhatatlan jól van, ami van.”
De hogy mi van,
bizony, kimondhatatlan.
S az marad.
(Idézőjelben Pilinszky verssora.)
